Decemberi út

Előző posztom végén említettem, hogy a decemberi bejegyzés valószínűleg egy évértékelő lesz - ez így is lett. Íme:

Nagyon sokat tanultam idén arról, hogyan tudom az adott lóhoz igazítani az elvárások mértékét, bejártam a szélsőségeket. A fejemben lévő képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében a fejlődés, az egyről a kettőre lépés van, a másikban az, hogy az adott ló úgyis csak a saját ütemében tudja stabilan elsajátítani a tanulnivalókat. Kényes egyensúly, főleg, ha bármilyen formában időkorlátot (versenyidőpont, anyagi határok, stb.) kap a folyamat. Mindig is ódzkodtam tőle, hogy határidőt szabjak, illetve jósoljak meg egy ló kiképzését illetően, és ez ezentúl is így lesz.
Azt gondolom, nagy vonalakban szabad csak tervezni, de a mindennapok ritmusát akkor is a ló határozza meg. Idén értettem meg igazán, hogy napokig-hetekig-hónapokig egy adott szinten dolgozni egy lóval, új dolgok tanulása nélkül, az nem egyhelyben tipródás, HA a lónak arra van szüksége. És ha stabillá vált a tudása, arra lehet csak igazán tovább építkezni rá.
Edzésterv készítő típus vagyok, heti és napitervekkel. Mindig is vázlatként tekintettem ezekre, és nem okozott nehézséget improvizálva eltérni tőlük, ám akkor is előfordult, hogy beférkőztek a fejembe a "Már itt és ott kéne tartanunk..." gondolatok, és ezzel teljesen felesleges extra kényszer került a munkámba. Rájöttem, hogy a saját életemben feldolgozandó problémákra reagáltam úgy mentálisan, hogy ha "csak" ugyanazt csináltam egy lóval napokig-hetekig, akkor azt éreztem, nem csinálok semmi hasznosat. Ezzel egy másik alapelvemet köptem szemen, mégpedig azt, hogy aki lovas szakemberhez adja a lovát, az elsősorban az időért fizet, amit a ló tapasztalatszerzéssel tölt. (Ugyanezt a lovasoktatásra átgondolva úgy mondanám, hogy a lovasedzés egyik legfontosabb alkotóeleme az idő, amit a lovas lovon eltölt.)
Decemberben elkezdtem még inkább úgy tekinteni az edzéstervekre, mintha gumiból lennének. Azt nem mondom, hogy minden elvárást elengedtem, mert az nem igaz, és nem is tartanám jó megközelítésnek, de nagyon rugalmas voltam. És az is maradok, mert döbbenetesen rövid idő elteltével eredményt hozott ez a mentális váltás. Felkészültem rá, hogy annyi tengersok időt adok, amennyit csak kell - és emiatt nem kellett végül olyan sokat adni. Ezt az alapigazságot valahol tudtam eddig is, de ennyire tisztán most tapasztaltam meg először.
Mindezek után azt ígérem az engem felkereső lovasoknak és lótulajdonosoknak 2025-re, hogy annyi időt kapnak ők és/vagy a lovuk, amennyire csak szükségük van, ugyanakkor a határok feszegetése sem fog elmaradni, mert az létidegen tőlem. Nekem mindig kell a több, a jobb, a teljesebb - de azt hiszem, ezentúl egy kiegyensúlyozottabb módon fogok tudni a fejlődésre törekedni.

Volt egy idézet, amire valamikor decemberben bukkantam, és segített az előbb leírtak átélésében. Emberre, lóra egyaránt szépen ráhúzható gondolat.

You can't heal the pain which you refuse to feel

vagyis nem gyógyíthatod meg azt a fájdalmat, amit nem vagy hajlandó érezni. De egy másik gondolatot is szeretnék idecibálni, nagyon szépen kiegészíti és lezárja az előbb leírt soraimat. Robert Frost egyik költeményében szerepel, hogy "The only way out is through" vagyis

A legjobb kiút mindig az, amelyet végigjársz.

2024 számomra egy hatalmas, sűrű, sötét, tüskés bozóton való átvergődés éve volt. 2025 már inkább egy ösvénynek tűnik, amit ugyan továbbra is nekem kell kitaposni - de oda megyek, ahova akarok.